Sokan hiszik, hogy a gyerekek mindig a nagyszülőkre hasonlítanak, pedig a népszerű tévhit egyáltalán nem felel meg a valóságnak.

Gyakori, és nagyon mélyen rögzült tévhitet oszlatott el Dr. Czeizel Endre orvosgenetikus a videoklinika. hu-n tartott rendszeres élő tanácsadásai egyikén. Dr. Czeizeltől arra a kérdésre kapott választ az oldal egyik látogatója, igaz-e, hogy a gyerekek inkább a nagyszüleikre hasonlítanak, azaz, a családtagok közötti hasonlóság inkább 2-3 generációval később, és nem a közvetlen leszármazottaknál jelentkezik erőteljesebben.

A népszerű orvosgenetikus elmondta, ez a gyakori tévhit egyáltalán nem felel meg a valóságnak, illetve a cáfolattal együtt elmagyarázta, miért gondolhatják mégis oly sokan, hogy az utódok törvényszerűen a nagyszülőkre vagy a dédszülőkre fognak hasonlítani inkább.

Dr. Czeizel arról beszélt, hogy a közös családi gének egy gyermekben mindenképpen 50%-ban az anyától és 50%-ban az apától származó genetikai tervrajz alapján alakulnak ki, így a világra jött utód - érthetően - elsősorban a szüleire hasonlít, nem pedig a nagyszülőkre.

Persze, a genetikai információban kisebb arányban jelen lévő nagyszülőktől és dédszülőktől származó információk sem vesznek el, és esetenként, ha a korábbi generációk egyik tagjától származó valamelyik gén - ahogy Dr. Czeizel fogalmazott - erőszakosabb, akkor előfordul, de távolról sem törvényszerű, hogy az unoka, mondjuk a nagypapára hasonlít. Az alapvető szabály az öröklődésben viszont az, hogy minél közelebbi a rokonság foka, annál nagyobb a hasonlóság, vagyis, a gyerekek sokkal inkább a szüleikre hasonlítanak a legtöbb esetben, mint a távolabbi felmenőikre.